| Jacked | Dátum: Hétfő, 2015-08-17, 7:49 AM | Üzenet # 1 |
 Dream Guide
Csoport: Adminisztrátorok
Üzenetek: 57
Állapot: Offline
| Az éberség és az alvás váltakozása a magzati élet 24. hetében jelenik meg, és életünk végéig tart. A magzat és az újszülött ébrenlét-alvás periodicitása természetesen számos vonásban különbözik a felnőttétől. A fejlődés során csökken az alvásidő, 5-6 éves korra általában megszűnik a nappali alvás, azaz az alvás-ébrenlét periodicitás a nappalok és az éjszakák váltakozásához igazodik. Ezzel párhuzamosan jelentősen módosulnak a különböző élettani és viselkedésbeli tényezők is.
Az újszülött alvás-architektúrája (forma, felépítés) jelentősen különbözik a felnőttétől. A felnőttre jellemző alvásfázisok egyéves kor után jelennek meg, de az alvás számos más tulajdonsága egészen a felnőttkorig érik, alakul, változik. Az egyik legfontosabb változás az alvás szociális kontrolljának növekedése a fejlődés során. Az újszülött és a csecsemőkorban az alvást elsősorban biológiai folyamatok szabályozzák; a gyermeket ebben az életkorban, ha aludni vágyik, szinte lehetetlen ébren tartani. A szocializáció során azonban – különösképpen az iskoláskor elérésével – az alvás fokozatosan a szociális korlátok ellenőrzése alá kerül.
Az érést, fejődést kísérő alvászavarok.
Az újszülött napjának kilencven százalékát alvással tölti. Az alvás ebben az időszakban olyan élettani gát, amely megakadályozza, hogy a külvilág éles, szokatlan ingerei megzavarják az éretlen szervezet működését. Néhány hét elteltével azonban a baba fokozatosan elkezd érdeklődni a külvilág iránt, amivel párhuzamosan megjelennek az első alvászavarok is. Például nagyon sok csecsemő úgynevezett inverz (fordított) alvó, nappal sokat és nyugodtan alszik, éjszaka viszont ébren van, szakadatlanul sír. Ennek oka rendszerint nem betegség, hanem a gyermek belső, veleszületett törekvése arra, hogy a külvilág ingereihez alkalmazkodni tudjon. Nappal alvással védekezik a túl sok inger ellen, a sötét és csendes éjszakában viszont automatikusan „ingerkeresővé” válik.
Óvodáskorra a gyermek alvásigénye 12 – 13 órára csökken, de a középső és különösen a nagycsoportban már az alvásigény tekintetében is megjelenik a gyermek „egyénisége”. A szülőnek és az óvónőnek tehát a gyermek valós, egyéni szükségleteiből kell kiindulnia az alvásidő eldöntésének tekintetében. Vannak olyan öt év körüli gyermekek, akiknek még a 12-13 óra alvás is kevés, de olyanok is, akiknek ennél jóval kevesebbre van szükségük. A gyermekek alvásigénye mindenekelőtt az ébredéskor és a délután megfigyelt éberségi szint alapján állapítható meg. Egyszerűen szólva minden gyermeknek annyit kell aludnia, amennyi ahhoz szükséges, hogy reggel frissen, kipihenten ébredjen, és csak késő délután, estefelé mutassa a szellemi, testi fáradtság könnyen felismerhető jeleit.
Önmagában az a tény, hogy a gyermek este nem akar lefeküdni, még nem jelenti azt, hogy nem álmos. Ebben az életkorban a lefekvés a legtöbb gyermek számára szorongást ébresztő, úgynevezett szeparációs helyzet (egyedül marad, ráadásul sötétben), amit mindenképpen el szeretne kerülni. Az esti mese, a szülő jelenléte a gyermek ágya mellett nagyon sokat segít abban, hogy a lefekvés és az elalvás szorongásteli élménye a gyermek számára elfogadható, sőt kívánatos legyen. Segíthet még egy puha tapintású tárgy is, ami a szülőt jelképezi, és ha ezt magához öleli, megnyugszik tőle. Előfordul, hogy a gyermek éjszaka átvonul a szülők hálószobájába. Ez nem magatartási zavar! 3-7 éves kor között igen gyakori, de később is előfordulhat. Ez a külön szobában, önállóan alvó gyermekben felébredő vágy az oltalmat jelentő testi közelség után.
Alvajárás (szomnanbulizmus)
Négy – öt éves korban már találkozhatunk az alvajárás jelenségével, és előfordul, hogy végigkíséri a gyermek egész életét. Ennél az alvászavarnál az alvó gyermek felkel az ágyából, néhány percig tevékenykedik, majd visszafekszik az ágyába. (Az is előfordul, hogy más helyiségben fekszik le, és reggel csodálkozik, hogy került oda.) Az alvásnak két fontos fázisa van. Az egyik a NREM fázis, a mélyalvás állapota, a másik a gyors szemmozgással jellemezhető, felületesebb, REM fázis. Ebben, és csakis ebben a szakaszban jelennek meg az álomképek. Az alvajárás mindig az alvásidő első harmadában jelentkezik, amikor a gyermek a mélyalvás időszakában van, pontosabban az átmenet idején a mélyalvásból a felszínes alvás felé. Az alvajáró gyermek tehát nem az álmait kíséri a tevékenységeivel, hanem éppen az álmai helyett tevékenykedik.
A magatartásgenetikusok vizsgálatai szerint az alvajárás egyfajta genetikai hajlam következménye. A kiváltó inger sokféle lehet. Az alvajárást előidézhetik belső ingerek (pl. vizelési inger), de külső tényezők, pszichológiai hatások is kiválthatják. Az idegrendszer érésével párhuzamosan az alvajáró gyerekek jelentős része 18-20 éves korára tünetmentessé válik. Csak nagyon kevesen vannak, akik ezt a tünetet megőrzik felnőttkorukban is.
Szorongásos alvászavarok
Gyermekkorban is előforduló, de igen ritka alvászavar az inszomnia, azaz krónikus álmatlanság. Inszomniáról akkor beszélünk, ha a gyermek rendszeresen képtelen elaludni, (órákon át-akár hajnalig is- ébren fekszik ágyában), vagy akkor, ha elalszik ugyan, de éjszakánként több alkalommal is felébred, nem tudja önmagát alvó állapotban tartani.
Óvodás kortól az inszomnia – szinte kivétel nélkül – komoly lelki konfliktusok jele. Nagyon sok gyerekkel előfordul, hogy valamilyen napközbeni stressz következményeként éjszaka felébred. Mégis: közülük csak nagyon kevesen válnak krónikusan álmatlan, inszomniás gyerekekké. A vizsgálatok szerint ez utóbbiak súlyosan szorongó, önértékelési zavarokkal küzdő gyerekek, akik képtelenek érzelmeiket kifejezni, és nem tudnak megküzdeni azzal a fiziológiai és pszichológiai feszültségszinttel, mely a stressz hatására bennük keletkezik. A krónikus álmatlanság tehát az egyénbe beépülő stressz testi tünetté alakulása. A krónikusan álmatlan gyermek mindenképpen pszichológiai kezelést igényel.
Olyan gyerekek esetében akiknél az alvászavar az alvásidő első harmadában jelentkezik, a szülőket figyelmeztetni kell arra, hogy óvják gyermeküket az olyan késő délutáni, esti tevékenységtől, amely erős kifáradást okoz: tehát az esti komoly tornától, a túl késői lefekvéstől. A kimerültség ugyanis meghosszabbítja a mélyalvás periódusát, növeli az éjszakai roham valószínűségét.
Azok a lidérces álmok, melyek a gyermek felébredéséhez vezetnek, általában valamelyik késői REM fázisban, tehát hajnal felé jelennek meg. Az álomképek gyakran egy – egy a gyermekkel megtörtént konfliktust tükröznek. Margareth Mahler pszichoanalitikus szerint két – három éves korban a gyermek legfontosabb „feladata” önmaga felismerése. E folyamat egyik lényeges eleme a szeparáció, ami azt jelenti: ahhoz, hogy a gyermek meg tudja fogalmazni önmagát, mindenekelőtt arra kell ráébrednie, hogy nem azonos a szülővel. A lélekben zajló szeparációs törekvés rengeteg szorongást, félelmet ébreszt, melyek megjelennek a gyermek álmaiban, játékaiban is. Nyugodtan mondhatjuk: Úgy próbálja feldolgozni a traumatikus élményeket, úgy próbál úrrá lenni rajtuk, hogy akarva (a játékában) és akaratlanul (az álmaiban) elismétli azokat. Ezért nagyon fontos, hogy a szülő az ébrenlét és az alvás közötti átmenet megteremtése céljából esténként leüljön gyermeke ágya mellé, és beszélgessen vele, meséljen neki.
Ami a pszichológus szerepét illeti: az alvászavar jellege, intenzitása, gyakorisága alapján kell eldöntenie, hogy szükség van-e pszichoterápiára, vagy elegendő egy-két „stratégiai” megbeszélés a szülővel és a gyermekkel a probléma rendezéséhez. A krónikus alvászavarok diagnosztikai és terápiás folyamatában gyakran derül fény olyan elfojtott indulatokra, agresszív tendenciákra az egyébként nagyon szeretett szülő iránt, melyeknek megoldása az alvási problémák megszűnésének alapfeltétele.
Részlet Dr.Ranschburg Jenő - Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban című könyvéből.
|
| |
| |
